KatPol Kávéház

A kiszolgált katonák élete valószínűleg helytől és kortól függetlenül sosem volt könnyű, még akkor sem, ha az őket szolgálatba hívó állam történetesen hajlandóságot mutatott a velük való törődésre. Persze akadnak, akikből ilyen helyzetben nemhogy nem párolog el az életkedv és tettvágy, mint ahogy ez sajnos sokukkal megtörténik, hanem a békeidőket kihasználva egyenesen belevetik magukat vérmes elgondolások megvalósításába.

Szélsőséges példa erre Ludvig Kahlen hadnagy története, aki a XVIII. századi porosz hadseregben bizonyára példásan kitanult fegyelmet, szorgalmat és rendezettséget burgonyatermesztő telepesként remélte sikeresen kamatoztatni. Az ilyesmi ugyebár sosem számított kifejezetten könnyed, kényelmes életformának, de az eltökélt Kahlen ezt képes volt még azzal megfejelni, hogy a dániai Jüt-félsziget északnyugati részén, a Pallas Nagylexikon leírása szerint terméketlen, "posványoktól megszakított homokos területen" kezdett gazdálkodni.

Ebben a korszakban, az angliai és németalföldi területekről kigyűrűző ún. második mezőgazdasági forradalom fénykorában ugyanis a dán korona úgy döntött, adottak végre a feltételek ennek a kietlen, következésképpen semmilyen adóbevételt nem hozó pusztaságnak a hasznosítására is. A veterán hadnagy ennek a felhívásnak tett eleget, így legalábbis a javára lehet írni annyit, hogy azt a borzasztó terepet nem saját maga szemelte ki.

Példáját a későbbiekben több száz német telepes követte, akik zömében néhány év után vagy lógó orral tértek vissza hazájukba, vagy Nagy Katalin hívására hallgatva arra jutottak, hogy a Volga-vidék és Pétervár környéke vonzóbb célpont - ezzel valószínűleg a jüti pusztáról minden fontos tudnivalót el is mondtunk. Kahlen hasonló tervei is szertefoszlottak, de részletekbe erről sem megyünk bele, mert ez itt nem a spoiler helye.

Kalandos történetét ugyanis tavaly a Fattyú címmel dán-svéd-német koprodukcióban készített filmdráma örökítette meg, mely műfaját tekintve afféle skandináv western, természetesen sok mindent kiszínezve, de a lényegi valós eseményeket azért ki nem forgatva. Podcastunk 107. adásában ezzel a filmmel foglalkozunk; Mads Mikkelsen főszereplésével készült a The Captain and Ann Barbara c. regény alapján. A címhez az ihletet Ann Barbara karaktere szolgáltatta. Jó szórakozást kívánunk!

„S ezért, mivel mulatni nem tudok, mint Szerelmes e sok szép szavú napokban, Elvégezém, hogy gazember leszek, S utálom léha kéjit e napoknak.” - Shakespeare: III. Richárd (fordította: Szigligeti Ede) III. Richárd angol király az irodalomtörténet egyik leggonoszabb cselszövője: a saját rútsága miatt érzett dühből álnok módon gázol át mindenkin, egymás ellen fordítva bátyjait, majd hidegvérrel meggyilkoltatja két unokaöccseit, hogy trónjukat elbitorolhassa. Felesége kezét az általa megölt előző férj koporsójánál kéri meg, de megmérgezteti, hogy elvehesse saját unokahúgát. Nem létezik olyan gonoszság, amit el ne követne. Végül aztán Isten kegyéből a jóságos Tudor (VII.) Henrik megöli a bitorlót, megmentve Angliát a gonosztól. Hogy honnan tudjuk mindezt? William Shakespeare-től, aki az említett Henrik unokájának, I. Erzsébetnek a szolgálatában állt.

Podcastunk 105. részében annak próbálunk utánajárni, a történelmi Richárd milyen ember is lehetett valójában, illetve, hogy az unalomig ismert irodalmi karikatúra mennyire határozza meg a róla készült feldolgozásokat. Előző adásunkban már foglalkoztunk V. Henrikkel, Franciaország második majdnem-meghódítójával, akinek korai halála hozzájárult a rózsák háborúi néven ismert nagy angol belpolitikai válsághoz; III. Richárd rövid uralkodását a történetírás hagyományosan ennek a konfliktusnak a végső szakaszaként értelmezi. Egy későbbi adásban magát a konfliktust is feldolgozzuk majd, Woodville Erzsébet királyné személyén keresztül.

III. Richárd, Anglia utolsó Plantagenet- (York) házi királya, valójában nem volt olyan szörnyszülött, mint aminek Shakespeare lefestette. Valóban rendelkezett gerincferdüléssel, de katonaként számos alkalommal megállta a helyét a csatatéren, akárcsak hadvezérként, és bátyja, IV. Edward király leghűségesebb támaszának bizonyult. Gyávaság és cselszövés helyett a személyes bátorság és határozott fellépés volt rá jellemző. A trón megragadása előtt nyomát se leljük annak a gonoszságnak, amit a híres költő lefestett róla, persze nehéz is lenne: Shakespeare szerint ugyanis már az első St. Albans-i csatában, két és fél évesen megölte Somerset hercegét.

Felesége, Neville Anna aligha szerethette első férjét, hiszen családja és az ismét a trónra áhítozó Lancaster-ház gyűlölte egymást; a két nagy nemzetség konfliktusa nagyban hozzájárult a rózsák háborúinak kitöréséhez. Arra sincs bizonyíték, hogy Richárd végzett volna Edward walesi herceggel, a Lancaster-örökössel, és természetesen a koporsó melletti lánykérés is csak rosszindulatú kitaláció. Akárcsak az, hogy utóbb megmérgezte volna feleségét, akitől még fia is született, hogy elvehesse saját unokahúgát. De szemenszedett hazugság az is, hogy szembefordította volna IV. Edward királyt másik bátyjával, Györggyel – miután utóbbi kétszer is elárulta őt a múltban, és eszét is vesztette, ehhez aligha volt szükség cselszövésre. Az egyedüli vádpont, amely alól nem lehet egyértelműen felmenti Richárdot, az a trónbitorlás - a Towerbe zárt két örökös eltűnésének a kérdése.

A történelmi tények ismerete mellett három audiovizuális feldolgozását is megnéztük Shakespeare nevezett színdarabjának: az 1955-ös brit színes filmet, ahol a korábban V. Henriket is játszó Laurence Olivier alakította meggyőzően a sátáni gonoszt; egy ’70-es évekbeli magyar fekete-fehér (és más szempontból is minimalista) televíziós változatot; valamint egy 1995-ös filmet, ahol Ian MacKellen (Gandalf) játssza a fiktív ’30-as évekbe helyezett Richárdot, aki a végén már SS egyenruhában jelenik meg, hogy jelezze, ő a Gonosz…

Az adáshoz jó szórakozást kívánunk!

Jellegéből fakadóan az őskutatás meglepő eredményeket hozhat, melyek aztán cselekvésre is sarkallhatják az embert - főleg akkor, ha egy irodalmárról van szó, akinek természetesen az ihlet mindig jól jön. Már 58 évesen ugyan, de tapasztalhatta ezt a jeles angol regényíró, Bernard Cornwell is, aki kanadai felmenőit kutatva a római fennhatóság romjain létrejött angolszász királyságok koráig, egészen a VI. századig visszavezethető családfát vindikált magának, egy helyileg ismert történelmi személyiségnek számító northumbriai felmenővel, Bamburghi Uthreddel együtt.

Szerencsés egybeesés, hogy Cornwellt már fiatalon magával ragadta az a kor, s így megvoltak arról a megfelelő ismeretei. Mindez akkora alkotásvágyat ébresztett benne, amely végülis egy 13 kötetes történelmi regénysorozatban öltött testet. Ezt dolgozta fel az az öt évados BBC-, majd Netflix-sorozat, ill. az ezt követő film, amely aktuális adásunk témája egyben.

Az utolsó királyság (The Last Kingdom) részben egyidejűleg futott a Vikingek c. sorozattal, amellyel 64. adásunkban foglalkoztunk. Bizonyos párhuzamok már emiatt is magától értetődőek számunkra, lényeges különbség viszont, hogy a poptörténetírásban igen kedvelt dán hajósok alapvetően ellenségként, vagy legalábbis hatalmi riválisként, tehát mellékszereplőként lépnek csak színre. Ez részben magyarázatot adhat arra, miért maradt kevésbé ismert ez az egyébként sem amerikai eredetű sorozat, mint amaz. És tény, hogy az angol emlékezetpolitika, már amilyen mértékben beszélni lehet ilyesmiről egyáltalán, sem elsősorban a normann hódítás előtti egy-két évszázaddal foglalkozik szívesen.

Mindemellett véleményünk szerint az alkotást nem sok panasz érheti, és ez a megfilmesítésére is vonatkozik. A szerep, amit a regények szerzője Bamburghi Uthrednek tulajdonított a Wessexi Királyság történelmében és az angol nemzetté válás folyamatában, csak a képzelet szüleménye ugyan, de művei azért a múlt eseményeit a művészi szabadságnak azért teret engedve ugyan, de hűen mutatják be, ami a regények és a Netflix-sorozat viszonyáról is elmondható.

Mikor az első világháború szóba kerül, viszonylag keveseknek szokott eszébe jutni a katonai igazságszolgáltatás vagy Stanley Kubrick neve, míg az emberek életét felelőtlenül feláldozó, karrierista tábornokok annál inkább. Podcastunk mai, 102. adása pontosan ennek a három témának az egyvelegéről szól, amelyet A dicsőség ösvényei c. 1957-es fekete-fehér film mutat be.

Az első világháborúban az emberek életét semmibe vevő, csak a saját előmenetelükkel törődő tábornokok toposza igencsak széles körben ismert. A valóság ettől azért általában bonyolultabb volt, az bizonyos, hogy a katonai patthelyzet feloldásáig csak igen véres támadásokat tudtak indítani a szembenálló felek, amelyek alig hoztak eredményt. Egy ilyen esemény körül zajlik a film története is 1916-ban, amikor az előléptetésért teperő Mireau tábornok lehetetlen küldetéssel bízza meg az embereit, mivel felettese, Broulard tábornok előléptetéssel kecsegteti siker esetén.

A várható kudarcot követően pedig azonnal felelőst kell állítani: három közkatonát, akiket gyávasággal vádolnak meg, és példát statuálnak rajtuk a morál helyreállítása érdekében. Dax ezredes, a katonák közvetlen felettese azonban nem akarja elfogadni ezt az áldozatot, és maga kel védelmükre egy már előre eldöntött kimenetelű hadbírósági eljárásban.

Kubrick ezen korai filmje a tőle megszokott eszközökkel operál, fő üzenete pedig elítéli a háborút, és a hadsereg elnyomó belső intézményrendszerét egyaránt. A filmre fontos hatást gyakorolt a főszereplő Dax ezredest játszó Kirk Douglas személye is, akinek a kedvéért a boldog befejezést egy sokkal sötétebb, az eredeti regényhez hű lezárásra változtatták. Ez a fajta lezárás ráadásul sokkal jobban szolgálja a film üzenetének átadását. A filmet széles körű elismerés fogadta szakmai körökben, ám a hadsereg becsületére mindig kényes Franciaországban nagy botrányt kavart, és számos más országban se mutatták be évekkel későbbig.

A filmet csak ajánlani tudjuk azoknak, akik szeretik Kubrick művészetét, az első világháborús vagy a bűnügyi filmeket. Az adáshoz jó szórakozást kívánunk!

Őszintén szólva tőlünk egy fejvakarásnál többre aligha futotta volna eddig, ha meg kell neveznünk akár egyetlen filmet is (vagy bármi mást), amely az amerikai FBI testületét mint egy megkülönböztetett, üldözött etnikai kisebbség egyetlen jótevőjét ábrázolja. Azt pedig végképp nem gondoltuk volna, hogy egy ilyen alkotás nemcsak hogy el is készül, hanem ez ráadásul a megfelelő hírverés mellett a nagy Scorsese keze nyomán történik meg. A mifelénk Megfojtott virágok címen forgalmazott film nem illeszkedik ugyan podcastunk szokásos témáiba, de mivel a híres rendező egyik filmjét már gorcsó alá vettük (New York bandái), ahogy botrányos pereket bemutató egyéb filmeket is (Tiszt és kém, Nem hagytak nyomokat), úgy véltük, ennyi erővel miért ne tehetnénk meg ezzel az igen terjedelmes bűnügyi drámával is.

Az igen pozitív fogadtatásra lelt ismeretterjesztő köteten alapuló kvázi-western nyilván nem az egyetlen, amely az 1920-as évek vadkapitalizmusa idején játszódik, vagy amelyben észak-amerikai indiánok is szerepelnek. Ami viszont az utóbbiakat illeti, az áldozati szerep nem nagyon fog senki számára az újdonság erejével hatni, de az már bizonyára igen, hogy ebben az esetben jóval a behódolásuk után, annak dacára gyilkolták őket, és nem a földjükért, hanem az olajipari jövedelmeik megszerzésére.

Jó szórakozást kívánunk!

Kedves hallgatóink! A KatPol Kávéház a századik alkalomhoz - reményeink szerint - méltón egy különleges adással jelentkezik. Az eddig megszokottaktól eltérően nem egy filmet vagy sorozatot elemzünk, hanem egy regényt. Könyvből is elég rendhagyót választottunk, méghozzá Trenka Csaba Gábor 1991-es művét, az Egyenlítői Magyar Afrikát. Csapatunk elsőkörben igyekezett tisztázni a kötet műfaji sajátosságait, mivel ez egy alternatív történelmi mű és egyfajta karrierregény keveréke, ami egy terjedelmes önéletrajzként került leírásra. Az alternatív történelmi művek alapvetően a könyvben lévő jelenre fókuszálnak, amihez a múltat használják eszközként. Kiindulási pontja a „Mi lett volna ha…” kérdésre adott válasz, hogy az adott műben lévő „jelen” mennyiben tér el a valós jelentől. Az eltéréseket általában sorsfordító történelmi események más kimenetele okozza, például: a vikingek gyarmatosítják Amerikát, a Konföderáció nyeri a polgárháborút, Napóleon legyőzi Oroszországot, vagy a Szovjetunió nyeri a Hidegháborút stb. Az alternatív történelmi regények tehát a múlt megváltoztatásával hatalmas potenciált rejtenek magukban, ezért sok könyv, sorozat és számítógépes játék is élt ezzel a lehetőséggel. Jelen regény különlegességét az adja, hogy magyar szerző általi, magyar témával foglalkozó műről van szó, ami az utóbbi évek kísérleteit leszámítva ritkaságszámba megy. Jelen műben a sorsfordító esemény, amit a szerző megváltoztat a második világháború végkimenetele; ebben a világban a németek nyernek, akik a világ egy részét felosztják a szövetségeseik között. A könyv másik jellegzetessége a kvázi karrierregény jellege, ami önéletrajzként meséli el a főhős, Lajtai Gábor életét. Lajtai Gábor 1960. januárjában született Hungarovillben, ami az Egyenlítői Magyar-Afrika nevű gyarmat központja. Ez nagyjából az egykori Francia Egyenlítői-Afrikához (1910-1958) tartozó Francia-Kongónak, más nevén Brazzaville-Kongónak felel meg, tekintettel arra, hogy a terület korábbi uraira több utalás is szerepel. Lajtai Gábor által az itteni élete során tapasztalt dolgok sok szempontból megegyeznek a kádári Magyarországon tapasztaltakkal. Maga a gyarmat hasonló problémákkal küszködik, mint az 1957 és 1989 közötti Magyarország. A mű érdekessége, hogy az anyaországgal, a "szociálfasiszták" által uralt Magyarországgal nem nagyon foglalkozik, a fókusz szinte teljes egészében az afrikai gyarmaton van. A főhős is egy ponton megjegyzi, hogy ő magyar, de soha életében nem járt az országban. Lajtai Gábor élétéből leginkább a család bizonytalan anyagi helyzetét, az előbbivel összefüggő oktatási nehézségeket, a kamaszkor megélését egy diktatúrában és a gazdasági-politikai elit működését tapasztaljuk meg. Mindezen dolgok, ahogy fent is említettük, párhuzamba állíthatóak a „gulyáskommunizmus” Magyarországával. A gyarmat életére jelentős hatással van a németországi, ezáltal pedig a Magyarországon történő vezetőváltások, ami szintén hasonlít a Szovjetunió és a Magyar Népköztársaság viszonyára, mint az új gazdasági mechanizmus bevezetése, majd annak szovjetek által befolyásolt megbuktatása. Összegezve: jelen könyv előnye a magyarok által ismert helyzet bemutatása egy nem szokványos környezetben. A szerző szépen leírja Afrika ezen részének a környezetét, a gyarmatokon élő népeket, azok viszonyát az egész helyzethez, és az ezeknek megfelelően működő ill. működgető társadalmat. Gyengéje a könyvnek, hogy az események nem mindig racionálisak, és maga a világ nagypolitikai felépítése se tűnik logikusnak. Maga a magyar gyarmat itteni megvalósítása se tűnik valósághűnek (honi tengeri kijárat nélkül). Továbbá bizonyos pubertáskori dolgok talán túl nagy hangsúllyal kerültek be a könyvbe a világ kidolgozásának kárára.

Kedves közönség! Podcastunk 99. adásában a téma egy olyan film lesz, amely kevéssé ismert eseményeket dolgoz fel a kései európai gyarmatosítás történetéből. Líbia napjainkig fontos geopolitikai fekvésű Európa számára: míg a területet korábban a kontinens partjait fosztogató berber kalózok uralták, majd névleges oszmán uralom alá került, az 1911-12 közötti olasz-török háborúban a terület Olaszország uralma alá került. Ezt követően a helyi berber törzsek részéről ellenállási mozgalom bontakozott ki a gyarmatosítókkal szemben, amelynek vezéralakja egy idős muszlim tanító, Omar Mukhtar volt. Az 1981-ben líbiai-amerikai koprodukcióban készült A sivatag oroszlánja című film az ő felkelésének fasiszták általi vérbe fojtását mutatja be.

Kevés gyarmati terjeszkedés volt olyan értelmetlen, mint az olaszok ezirányú kísérletei. Líbia megszerzése mind gazdasági, mind katonai szempontból értelmetlen volt, ezt legfeljebb csak a nemzetépítés, illetve a gyarmatbirodalmi létből eredő presztízs szemszögéből lehet valamelyest megmagyarázni. Líbiában ekkoriban még nem találtak kőolajat, a terület saját erőforrásai pedig nem igazán kecsegtetnek nagy lehetőségekkel a hódítók számára. Ezzel szemben az 1912 után megszerzett terület csak fejfájást okozott az olasz politikai és katonai vezetésnek. Mikor Mussolini 1922-ben hatalomra került, sok helyen már meglévő problémákra kellett reagálnia, ilyen volt Líbia is.

Kijelenthető tehát, hogy a fasiszta kormányzat itt nem maga kereste a bajt, hanem a korábbi polgári kormányok hátrahagyott káoszával kellett valamit kezdenie. Ezt pedig az olasz fasizmusra jellemző kettős módon kezelték: teljes inkompetenciával, illetve elképesztő brutalitással. A brutális elfojtóhadjárat szellemi atyja Rodolfo Graziani későbbi marsall volt, aki később Etiópiában is számos háborús bűn elkövetésénél volt jelen – a nyugati hatalmak sajátos politikai hozzáállása miatt ezek egyikéért sem vonták felelősségre. Kizárólag a németekkel való kollaboráció miatt az olasz kiugrás után, ott is csak négy hónapot töltött börtönben.

A film Graziani, illetve Mukhtar párosán át, a két hadvezér szemszögéből mutatja be a háború 1928-30 közötti eseményeit, amely végül a berber felkelők vereségével, majd Mukhtar kivégzésével ér véget. A történet, annak ellenére, hogy a Mukhtart nemzeti hőssé emelő Kadhafi-rendszerben készült, meglepően kiegyensúlyozott hangvételű, nem törekszik senki démonizálására. Az olaszok nem karikatúrába hajlóan gonoszak, sőt több pozitív szereplő is feltűnik a soraikban. De még a lelkes fasiszta és gyakorló háborús bűnös Graziani sem gonoszként jelenik meg, inkább csak egy karrieristaként, aki a rábízott feladat teljesítéséért nem riad vissza semmilyen eszköztől.

A film nagyon jól bemutatja a COIN-ra jellemző eszköztár alkalmazását: a civil lakosság táborokba zárását, a határ lezárását drótkerítéssel, a megtorlóakciókat, a lázadók egyre kisebb területre történő beszorítását. Maguk a csatajelenetek is igen pazarok, hatalmas statisztatömeggel és valóban megépített harceszközökkel operálnak a film egészében.

Így aztán a művet mind narratív szempontból, mind a technikai megvalósítás terén csak ajánlani tudjuk az érdeklődőknek. Az adáshoz jó szórakozást kívánunk!

Kedves hallgatóink! Podcastunk mai adásában a nyári moziszezon legnagyobb durranásával foglalkozunk. Csapatunk körbejárta Christopher Nolan legújabb filmjét, az Oppenheimert, ami az American Prometheus c. könyvön alapul.

A film a Universal Pictures stúdió gondozásában jelent meg, ami ezért érdekes számunkra, mert a film konkurensét, a Barbie-t Nolan korábbi munkahelye, a Warner Bros jegyezte. A fenti tény is meghatározó abban, hogy kialakult az úgynevezett „Barbenheimer” láz a nyár két sikerfilmjének neveiből. Érdekességként megemlítjük, hogy elkészült egy Barbenheimer film előzetes is a mesterséges intelligencia segítségével. Az Oppenheimer jelenleg az év harmadik legtöbb bevételét hozó filmje, az előbb említett Barbie és a Super Mario után, megelőzve ezzel a Galaxis őrzői harmadik részét. A legutóbbi Nolan-film, ami elérte a globális harmadik helyezést, a 2012-es A sötét lovag: Felemelkedés volt. A filmet jelen ajánló elkészítése idején is vetítik a mozikban, streaming szolgáltatásra legkorábban október 29-től kerülhet fel, mivel Nolan a Universalnál direkt kikötötte ezt.

A történet természetesen Julius Robert Oppenheimerről szól, akit Cilian Murphy játszik. Oppenheimer a korszak fontos tudósa volt, mint a filmből is kiderül, főképp elméleti fizikával foglalkozott, emellett érdekelte a filozófia és a vallástudomány. Megismerjük a fiatal Oppenheimer kapcsolatát a korszak tudományos világának tagjaival, akik a történet szempontjából később fontos szereplők lesznek. Csapatunk tudománytörténeti ismereteihez mérten igyekezett ezen témával is foglalkozni. Oppenheimer fiatal életének másik meghatározó pontja a politika volt, mivel a korszellemhez híven alapvetően a baloldalhoz állt közel, ami párhuzamba hozható bizonyos mai nyugati jelenségekkel.

Mindezekkel egyetemben a háttérben szép lassan felsejlik egy másik szál is, amikor a főhősünk szemben áll egy vizsgálóbizottsággal. A filmben ezen bizottsági meghallgatás képezi az úgymond jelen időt, amihez képest audiovizuálisan eltér a múlt ábrázolása. Az audiovizuális megjelenésen kívül a jelen a politikai szféra, míg a múlt alapvetően a Manhattan projekt és az atombomba történetét meséli el. A filmmel kapcsolatos másik érdekesség, hogy a két rész által a filmnek két csúcspontja lesz. Az egyik a Manhattan-tervhez kapcsolódik, aminek tudományos vezetője és arca Oppenheimer volt. A másik csúcspont a politikai szférához köthető, ahol Lewis Strauss és Oppenheimer kapcsolata mentén történik a kibontakozás.

Összegezve csapatunk a filmet szívesen ajánlja a kedves hallgatóknak. Elsőre sokaknak tűnhet egy önéletrajzi elemekkel rendelkező történelmi és tudományos film, viszont ezzel együtt kapunk egy politikai drámát is. A film aktualitását adja a jelenleg zajló orosz-ukrán háború, ami miatt a közbeszédbe is kezd visszatérni az atomháború réme. A színészgárda is remek, még a legapróbb szerepekre is a legjobb színészeket sikerült szerződtetni. Sokak szerint ez a film Cilian Murphy eddig legjobb alakítása, aki a sajtóhírek szerint testileg-lelkileg megküzdött a forgatással. A háromórás időtartama szintén soknak tűnhet és Nolan-film révén nem annyira a párbeszédekben erős, de megéri ezt az időt rááldozni.

Kedves közönségünk egyöntetű tetszését aligha fogjuk ezzel megnyerni, de podcastunk mai, 96. adása sajnos (vagy nem sajnos; ez ugye csak nézőpont kérdése) zsinórban a harmadik, melynek témája az amerikai polgárháború ottani kulturális ábrázolása. (Mindenesetre a következő adás már biztos másról fog szólni, de ennél többet egyelőre inkább nem árulunk el.) Lényeges különbség viszont, hogy az ezt megelőző kettővel ellentétben a ma vizsgált film műfaját tekintve nem háborús, hanem inkább bűnügyi/politikai jellegű, azonkívül is egy örökzöldnek nevezhető témát, mégpedig nagyvárosi bűnbandák tevékenységét mutatja be, ahogy azt címe is azonnal elárulja.

A New York bandái a szakmájában legendának számító Martin Scorsese rendezésében készült, és mondhatni duplán időkapszulának számít: kulturális értelemben már azért elég jelentős messzeségbe távolodtunk el a társadalomtól, melynek a terméke volt; ami pedig a manhattani környezetet illeti, ahol a megtörtént események ihlette, de azért persze ki is színezett cselekményre sor kerül, azt teljesen átformálta a tömeges bevándorlás és a második ipari forradalom XIX. század végi korszaka, amit aztán ugyanúgy elfeledtettek a gyökeres változások egymást követő hullámai.

Ennek következtében mára egy átlag amerikai számára valószínűleg nehezen fogható fel, hogy pl. az országban, vagy legalábbis annak északnyugati nagyvárosaiban az ír bevándorlókhoz a többségi társadalom olyan erős előítélettel viszonyult, hogy az még a politikai életre is rányomta a bélyegét. Ennek ellenére ez központi motívum a filmben, ami kisebb mértékben ugyan, de elmondható a sorkatonai szolgálat 1863-as bevezetése miatti véres New York-i zavargásokról is, amely bizonyára már a forgatás idején is kényes történelmi epizódnak számított, hogy a jelenről már ne is beszéljünk. Mindez azért némi kockázatvállalási hajlandóságot üzleti értelemben biztos feltételezett a készítők részéről, még ha Scorsese és a sok hírneves színész felvonultatásával sikerült is nagyjából biztosra menniük.

Másrészt élni merünk a gyanúval, hogy ez a filmremek, ahogy már említettük, történelmi kuriózum ugyan, de egyik előfutára is egy nem feltétlenül örvendetes művészeti trendnek. Azzal lényegében mindenki tisztában van, hogy tömkelegével léteznek a múltat hiteltelenül megszépítő filmek (is), de a New York bandái ezzel ellentétben hasonlóan fantáziadús módon csúfítja el a múltat, ami legalábbis azért talányos, mert hasonszőrű későbbi alkotásokkal összehasonlítva itt nem igazán lehet tetten érni semmilyen kultúrharcos üzenetet. Azóta már többet meg lehetett tapasztalni a régmúlt sokkoló célú, viszont tendenciózusabb és persze jóval vulgárisabb filmes ábrázolását, amely jóval brutálisabbnak, mocskosabbnak és sötétebben mutatja be azt, mint amilyen a maga hétköznapi valóságában volt.

Jó szórakozást kívánunk!

A második kínai-japán háború nyugaton kevésbé ismert előzménye a második világháborúnak, pedig az 1937 és 1945 között zajló konfliktus összességében a keleti fronthoz mérhető nagyságú területen zajlott, több tízmillió életet követelve. Ez a hadszíntér sem volt mentes a kegyetlenkedésektől és háborús bűnöktől, de az európaihoz hasonló szervezettséget ezek sosem értek el. Ebből is kimagaslóan fontos a nankingi mészárlás, amire a háború elején került sor, mikor Kína fővárosát elfoglalták a japán császári csapatok. 93. adásunkban ennek az eseménynek több filmművészeti feldolgozásáról is beszélünk; ezekből nincs hiány, hiszen a téma kiemelten fontos a kínai emlékezpolitika számára. A tárgyalt filmek: City of Life and Death, Flowers of War, John Rabe és a Children of Huangshi.

A kínai emlékezetpolitika kiemelése azért is lényeges, mert az eseménynek jelenleg két kanonikus olvasata van: a kínaiak több százezer áldozatot követelő, többhetes módszeres erőszakorgiáról beszélnek, míg a japánok szerint az egész csak propagandahazugság. A kevésbé elfogult történészek alapján az elhúzódó több hónapos sanghaji csatát követő frusztráltság az alacsonyabb rendfokozatú tisztek körében az indulatok elszabadulásához vezetett, amin a hadvezetés rossz kommunikációja és a vezetési problémák sem segítettek. Macui Ivane, a hadsereg parancsnoka – akit 1948-ban háborús főbűnösként kivégeztek – például TBC-ben szenvedett, így képtelen volt alárendeltjei között rendet tartani. Az mindenesetre bizonyos, hogy hat hétre elszabadultak az indulatok a kiürített fővárosban, ahol a hátrahagyott helyőrség a hősi halál helyett inkább a tömeges dezertálást és bujkálást választotta. A japánok kezdeti fellépése az ő felkutatásukat szolgálta, hogy a Macui tábornok által tervezett felvonulás idejére megtisztítsák a várost. Az egész azonban hamarosan a civilek elleni erőszakba, fosztogatásba és nemi erőszakba csapott át. Az áldozatok számát illetően sincs konszenzus, 40-300 ezerig terjednek a becslések.

A filmek ennek megfelelően a japánok kegyetlenkedései helyezik a hangsúlyt, a kínai filmművészettől jól megszokott dehumanizálás eszközét hívva segítségül. Kivételt jelent az Élet és halál városa c. film, amelyben egy erőszaktól megcsömörlött, a saját ügyükben csalódott japán katona figurája is megjelenik (amelyért egyébként azt majdnem be is tiltották Kínában). A filmek nagy hangsúlyt helyeznek még a nyugatiak segítségére, akik egy védett övezetet hoztak létre, például John Rabe hathatós közreműködésével. A hitleri Németország ekkor még Kína pártját fogta, de a vállalkozás akkor is veszélyes volt. Az bizonyos, hogy a brutális esemény megváltoztatta a háború megítélését, és elvezetett a Japán elleni amerikai olajembargóhoz, aminek következménye aztán Pearl Harbor megtámadása lett.

Az adáshoz jó szórakozást kívánunk!

Hadik András a magyar hadtörténelem egyik legendás alakja, aki Mária Terézia idején harcolt több meghatározó európai konfliktusban, és igen kiváló lovassági parancsnoknak bizonyult. A nevéhez fűződő legnagyobb haditett alighanem az volt, amikor csapataival beszivárgott az ellenséges Poroszországba, és a védtelenül hagyott fővárost, Berlint elfoglalta és megsarcoltatta. Fordított nap lehetett ez: végre egy alkalom, amikor a német vérszomját nem mi szenvedtük meg, hanem csak ők. Olyannyira nagy dolog ez, hogy amikor a hazai filmgyártás is felfedezte alakját, természetesen ezt a motívumot filmesítette meg. A KatPol Kávéház 90. adása így nem szól hát másról, mint a Hadik című filmről!

A film fogadtatása a mostanában megszokott tendenciába illeszkedett, vagyis szükségtelenül politikai kérdéssé is vált. Pedig ez aligha „kurzusfilm”, mint az Elkxrtuk, és nem is közelmúltbéli témát dolgoz fel, mint az egyébként elég jól sikerült Blokád. Éppen ezért nem igazán lehet bízni az interneten lévő legtöbb pontszámban: az IMDB-n például a legtöbb értékelés 10 és 1 csillagos. Mi igyekeztünk objektívan, a kor történelmi sajátosságait is kitárgyalva, érdemei szerint megítélni a filmet. Pedig a noÁR-t ki nem állhassuk.

A Hadik kapcsán érdemes megjegyezni, hogy némi művészi szabadsággal kezeli saját korát, illetve az időrendiséget sokszor nehéz követni. Ugyanakkor ezt többnyire az elfogadható mértéken belül teszi. A „huszáros” életérzést, a kalandot is remekül visszaadja sok jelenete. Ami viszont komoly kritikára adhat okot, az az, hogy a film néha nem igazán tudja, mihez is kezdjen magával pontosan. Sokszor teljesen felesleges, sehova sem vezető történeti mellékszálakra kalandozik el, anélkül, hogy ezek túl sokat hozzáadnának a történethez. Például van egy nagyjából sehova se vezető konfliktus a huszárok és a szó szerint a nyakukba ültetett szász zsoldos gyalogság között. Vagy ott van a szintén nem sok érzelmi impakttal bíró bosszú szál Hadik és a halálfejes porosz tiszt között. Eközben Hadikról és a fontosabb szereplőkről csak nagy általánosságok derülnek ki, senkiről se mondhatnánk, hogy túl karakteresen megmaradna az emlékezetünkben. Talán a legmarandóbbat még Mária Terézia színésznője alakítja. A film tónusa sem mondható konziztensnek, bár azért szerencsére sosem veszi magát túlságosan komolyan, jut idő könnyedebb pillanatoknak is.

Az adáshoz jó szórakozást kívánunk!

A KatPol Kávéház előző, 86. adásában már foglalkoztunk Ion Antonescu román marsall életével, illetve annak utólagos megítélésével, amelyben a mai napig nincs egyetértés. Ennek részeként említettük a ’90-es években kiépülő Antonescu-kultusz kapcsán a Tükör (Oglinda) című román filmet, amely, ha nem is dicsőíteni, de legalábbis rehabilitálni igyekszik az egykori conducătort. Ezen film bemutatása a témája a mai adásunknak.

A film rendezője, Sergiu Nicolaescu egy ellentmondásos figura, aki eddigre már híres volt Romániában (nevéhez fűződik a Vitéz Mihály című 1971-es nacionalista filmeposz is), aktívan részt vett a romániai forradalomban, és szociáldemokrata színekben politizálni is kezdett. Mindezek ellenére őszinte tiszteletet érzett Antonescu irányába, filmje pedig mai napig vitatott megítélésű. A Tükör szinte teljes egészében a Mihály király által végrehajtott puccs és kiugrás eseményeit, illetve annak utóéletét mutatja be.

Antonescu a front közeledésével, a német erők megsemmisítő dél-ukrajnai vereségével és saját hadserege összeomlásával szembesülve még mindig a csodában reménykedik. Nem a német szuperfegyverekében, hanem egy győzelemben, ami megtorpantja a szovjet hadigépezetet és lehetőséget teremt a kedvezőbb békefeltételek kicsikarásában. A marsall ugyanakkor nem akarja egymaga vállalni a felelősséget, és ez nem tetszik nemzeti liberális szövetségeseinek, megkezdődik a szervezkedés ellene, amibe a fiatal Mihály király a szinte alig létező romániai kommunistákat is bevonja.

A film egy tántoríthatatlan, talpig becsületes, őszinte katonaemberként ábrázolja Antonescut, aki a haza érdekeit helyezi mindig a sajátjai elé. Az ellene szőt összeesküvést egyfajta ősbűnként tálalja, amely elvezetett Románia szovjet uralom alá kerüléséhez, és az abban résztvevők is „elnyerik méltó büntetésüket”: a nemzeti liberális és kommunista politikusokat kivégzik a moszkoviták vagy börtönben halnak meg, Mihály királyt pedig megfosztják trónjától és elüldözik az országból. A film eközben egész végig azt sejteti: talán alakulhatott volna ez másként is, ha hallgatnak az ősz halántékú, megfontolt marsallra. Az adáshoz jó szórakozást kívánunk!

Románia második világháborús részvétele aligha van a közérdeklődés homlokterében idehaza. A románok elég erőteljesen ellenérdekeltek voltak a magyar célokkal, még ha velük egy szövetségesi rendszerben is léptünk hadba 1941-ben. Románia ekkori (hivatalos megnevezés szerint is) vezetője (Conducător), Ion Antonescu marsall a Szovjetunió támadás előtti hónapokban jutott hatalomra, miután a kicsapongó életéről hírhedt Károly király külföldre menekült.

Antonescu sajátossága, hogy noha már-már baráti kapcsolatot ápolt Hitlerrel (egyedüli külföldiként tegezhette), egyáltalán nem volt náci, inkább a Franco-féle pragmatikus katonai vezető archetípusát testesítette meg. Egész élete ezt tanúsította, hiszen pl. a háború előtti hónapokban még nagy angolbarát volt és közeli szövetségesei liberális politikusok voltak. Német áldással leszámolt a Vasgárdával, majd utasítására nagy zsidóellenes atrocitásokra került sor, például Odesszában. Nem volt a német végső győzelem híve sem, a méltányos békével történő oldalváltás vált elsődleges céljává, míg saját korábbi szövetségesei meg nem fosztották a hatalomtól és aztán bűnbakként kivégezték.

Sajátosan román élettörténete ezzel sem ért véget, hiszen a legváratlanabb helyen fedezték fel újra: Nicolae Ceaușescu román diktátor köreiben. A hírhedt kommunista pártvezér még a Conducător címet is át/felvette, és az egész keleti blokkban egyedülálló módon, állami támogatással indult meg egy egykori tengelypárti kormányfő kultuszának építése. Ez töretlenül folytatódott a demokratizálódó Romániában is, a ’90-es években közintézmények, közterek, utcák tucatjai viselték nevét, a közbeszédben is elismerően volt szokás említeni. Ennek csak az EU-csatlakozási vágy vetett véget, ugyanis kifejezett elvárásként jelent meg az Antonescu-kultusszal való szakítás.

Az ő megítélésének és életének aspektusaival foglalkozik a mai podcastunk témáját szolgáltató film, a Bánom is én, ha elítél az utókor. Az idehaza alighanem ismeretlen filmet a Bem Moziban, TGM emlékének szentelt vetítés részeként volt lehetőségünk megtekinteni. A Radu Jude rendezte román film sajátos eszközzel mutatja be a román vezető megítélését: egy modern köztéri színdarab rendezése kapcsán felmerülő problémák során keresztül. A belbukaresti értelmiségi zsidó rendezőnő szeretné lerántani a leplet Antonescu bűneiről a közönség előtt, bemutatva a több tízezer áldozatot követelő odesszai mészárlást. Ám eközben számtalan nehézségen át vezet az út: aggódó városvezetés, nácikkal szimpatizáló hagyományőrzők és magánéleti krízis. A végén pedig a katartikus pillanatokban egészen váratlan fordulatot vesz a színdarab fogadtatása. Az adáshoz jó szórakozást kívánunk!

"A hűség a becsületem" - a nemzetiszocialista Védőosztag jelmondata a piac kemény viszonyai között élő könyv- és lapkiadók, és az állítólagos barna veszedelemre fixálódott újságírók együttes erőfeszítéseinek hála már egy jó ideje a szélesebb közönség előtt is valószínűleg ismert. Azt viszont már bizonyára jóval kevesebben tudják, hogy az SS nem a kezdetektől fogva használta azt, hanem 1931-ben adományozta nekik Vezérük az elismerése jeléül. 

Erre a megalkuvást nem ismerő kemény fellépésük adott okot a berlini pártszervezeten belüli puccskísérlet során, amely nem tartozik az NSDAP történetének széles körben ismert fejezetei közé. És ennek okairól nem igazán lehet azt mondani, hogy nehezen kideríthetőek lennének, hiszen a berlini SA izgága parancsnoka, Stennes nevéhez fűződő elbukott felkelés általában véve nem illeszkedik valami szorosan a náci mozgalomról és rohamosztagáról kialakított népszerű képbe.

Így aztán meglepetésként hat, hogy ez a némileg obskurus epizód képezi az egyik történetszálat a legutóbbi, 4. évadában a Babylon Berlin c. német krimisorozatnak amellyel podcastunk 51. (az itteni csatornánkra újraposztolt) adásában már foglalkoztunk - és épp ideje, hogy felvegyük a fonalat.

A készítők bátor témaválasztása, melyet annak idején kiemeltünk, és amely a német nemzet saját múltjához való hozzáállását ismerve biztosan kiérdemelte azt a jelzőt, ebben az évadban talán még fokozottan is érvényesült. És nem a Stennes-féle lázadás az egyetlen példa erre, hanem további feldolgozott és hasonlóan ismeretlen szeletek a - 4. évad cselekménye idején amúgy már politikai haláltusáját vívó - weimari állam kurta történetéből, mint a nemzeti radikális/ellenálló földalatti önbíráskodás, vagy a szovjet kémtevékenység és a helyi kommunisták ahhoz fűződő viszonya. De persze megjelenik a hétköznapi szervezett bűnözés is, bár azt kell mondanunk, a valóságtól némileg jobban elrugaszkodó módon, mint a korábbi évadokban.

Összességében a 4. évad nem okozott csalódást nekünk, nem éreztük azt, hogy kezdene "elkopni" a sorozat, éppen ellenkezőleg. A többit részletesen kifejtjük a mai adásban, amihez jó szórakozást kívánunk!

[REPOST - a kommentár 2020. szeptemberében készült az eredetileg akkor megjelentetett adáshoz.]

Drogok, szexuális szabadosság és bűnözés. Ha erről a hármasról nem a ’70-es évek Floridája, hanem a kései ’20-as évek német Weimari Köztársasága jut először eszedbe, akkor a Babylon Berlin neked való sorozat lehet, és egyben podcastunk aktuális adásának témája is. A sorozat Volker Kutscher Gereon Rath-regénysorozatán alapszik, amelynek 8. kötete idén júniusban fog megjelenni, és az 1936-os berlini olimpia idején játszódik majd. Érdekességképp megjegyezhető, hogy az író ebbe a sorozatba tartozó könyvei közül több magyar nyelven is megjelent: a Tisztázatlan bűnügy és a Csendes halál. A televíziós feldolgozást a Sky One csatorna kezdte el 2017-ben, ekkor 16 rész jelent meg, amely külföldön már két külön évadként került besorolásra, míg a harmadik évad idén januárban jelent meg. Angol nyelvterületen a Netflix, Magyarországon az HBO GO felületén is megtekinthető. 

A sorozat 1929-ben kezdődik, pár hónappal a nagy gazdasági világválságot előidéző tőzsdekrach előtt. A főszereplő a könyvsorozat névadója, Gereon Rath (jobbra), aki a világháború borzalmai miatt egy mentálisan szenvedő kölni bűnügyi nyomozó, a másik legfontosabb szereplő pedig Charlotte Ritter, aki prostitúcióból tartja el húgát és beteg anyját, ám arról álmodik, hogy egyszer ő is bűnügyi nyomozó lehessen. Mellettük számos kitalált és valós, illetve valós személyekről mintázott szereplő van, akik a korabeli társadalom teljes szövedékét leképezik az utcagyerekektől az örmény szervezett bűnözésen és a náci rohamosztagosokon át egészen Gustav Stresemann legendás német külügyminiszterig. 

A sorozat témaválasztása a németek múlthoz való hozzáállását tekintve már önmagában bátornak tekinthető, és tónusa alapvetően semlegesnek mondható. Ugyan a köztársaság támogatóit alapvetően pozitív, míg az ellenségeit negatív színben tűnteti fel, a karakterek motivációja pedig komplex, illeszkedik a saját személyiségükhöz. Így például a második évadban fő negatív szereplővé előlépő Wendt tanácsos inkább Schleicher és von Papen elit köreiben érzi jól magát, és csak muszájból működik együtt a nácikkal, akiket kizárólag eszköznek tekint (jól bemutatva ezzel egyébként a korabeli nacionalista-konzervatív jobboldal politikai elképzeléseit). 

Maga a politikai szál azonban csak a háttérben jelenik meg, akárcsak a válsággal elmúló weimari „aranykor” éveinek szabados kulturális életét bemutató jelenetek, a klubok és bordélyházak világa. A sorozatban alapvetően a bűnügyi szál dominál, és Rath nyomozó, valamint társai számára jócskán tartogat a kor megoldandó rejtélyeket. A sorozatot alapvetően ajánlani tudjuk mindenkinek, aki érdeklődik a kor német történelme, a noir stílusú filmek vagy a krimik iránt.

Kedves közönség! Podcastunkban ezúttal a Blokád című, 2022-ben megjelent magyar filmet elemezzük. Tágabb régiónk múltjával legutóbb a Nem hagytak nyomokat című lengyel filmmel kapcsolatban foglalkoztunk, most azonban inkább hazai vizekre evezünk. Ott a film az éppen válságban lévő szocializmus világába engedett betekintést, a mostani filmünkben pedig abba a pillanatba láthatunk bele, amikor az ország hirtelen megértette: nem lesz kolbászból a kerítés a rendszerváltás után sem. Az első demokratikusan megválasztott kormánynak és annak vezetőjének, Antall Józsefnek szembesülnie kell az előző rendszertől megörökölt negatívumokkal, hogy az ország eladósodott, az államkasza üres, a mozgásterük pedig szűkös, miközben az Öböl-háború miatt megemelkedett a kőolaj világpiaci ára. 

A kormány, más lehetősége nem révén, drasztikusan megemeli az üzemanyag árakat, aminek hatására a taxisok megbénítják az egész ország közlekedését. A Blokád film fókuszában Antall József miniszterelnök áll, az ő életének fontosabb momentumait láthatjuk a filmben. Antall Józsefet miniszterelnökként Seres Zoltán, míg fiatal pályakezdő pedagógusként ifjabb Vidnyánszky Attila formálja meg. A film központjában címéből is adódóan a híres taxisblokád áll, ami betegágyon éri a miniszterelnököt. A kórházban lévő miniszterelnök a kormányával egyeztetve próbál kiutat találni ebből a válságból. A történet másik szála a múltban játszódik, ahol Antall József fiatal korába nyerünk betekintést. A fiatal Antall József kapcsolatát láthatjuk a kommunista rendszerrel, az 56-os forradalommal, és álmát egy szabad Magyarországról. A filmben több ismert politikus megjelenik: Göncz Árpád, Mihail Gorbacsov, Helmut Kohl, Kónya Imre, Hankiss Elemér, Boross Péter, Horváth Balázs, idősebb Antall József, Kovács Béla. 

A fentiek között ki kell emelni Mihail Gorbacsovot és Göncz Árpádot, mivel az ő ábrázolásuk eltér a közhiedelemben megszokott képtől. A magyar nyilvánosság egy részének Göncz Árpád ábrázolásával volt baja, mivel szembemegy az ezen kurzus (és Göncz) által felépített „kedves Árpi bácsi” karakterével. A filmben megmutatkoznak a karakter valós motivációi, és előre vetíti a '90-es évek fontos közjogi vitáját Antall és Göncz között, a miniszterelnök és a köztársasági elnök szerepéről. Ki kell emelni a filmben az újszerű ábrázolás módját, hogy a taxisblokádot itt inkább a döntéshozók szemszögéből láthatjuk, ami nem jelenti azt, hogy mellékszereplőkön keresztül nem láthatunk bele a „kisemberek” világába. 

A színészek castingja is jól sikerült, külön ki kell emelni a főszereplőt játszó két színész mellett a Göncz Árpádot játszó Gáspár Tibort, aki szinte minden gesztusával hozta a volt köztársasági elnököt. A film atmoszférájában is hozza a rendszerváltás korszakát, amit a készítők valódi archív és „álarchív” felvételekkel oldottak meg. A zeneválasztás többségében jó volt, azonban a moszkvai jelenetben megszólaló ismert/manapság népszerű olasz munkásmozgalmi dal helyett szerencsésebb lett volna valami szovjet zenét választani. Összességében a csapatunk csak ajánlani tudja filmet mindenkinek. Nem csak az aktuális eseményekre való áthallása miatt, hanem a rendszerváltás korszakának jobb megismerése céljából is.

A spanyol polgárháború immár visszatérő témává vált nálunk. Sokan mindössze néhány mondatban leírják a konfliktust, mint a világháború egyik előjátéka, miközben az igencsak összetett volt, mind indokait, mind szereplőit tekintve, és a mai napig tartó hatásokkal bír, nemcsak Spanyolországban. Ezért is örültünk meg a német köztévé, a ZDF négyrészes, Netflixen is megtekinthető dokumentumfilmjének, ami Az Igazság Francoról (Die Wahrheit über Franco) címet viseli. Aztán elkezdtük nézni…

A spanyol polgárháború mind a mai napig kiemelkedő helyet foglal el a baloldali mitológiában, hiszen minden erőfeszítés ellenére a fasiszták „mégis áttörtek”. Franco sokszor eléggé brutális diktatúrája először kemény kézzel, majd a hidegháború éveiben a gazdasági fejlődést felhasználva, egyre puhább módon tartotta a kezében a gyeplőt. Végül a rendszer békésen átadta a hatalmat 1975-ben, miután a Caudillo 82 éves korában meghalt és János Károly király került trónra. A demokratikus átmenet „sikerét” mutatja, hogy ma egyetlen olyan párt sincs Spanyolországéban, amely magáénak mondaná a Caudillo örökségét. Az ellenoldal, a Népfront örökösei azonban mind a mai napig dühösek.

A dokumentum sorozat csúsztatások és elhallgatások egész sorával operálva próbál minél rosszabb képet festeni Francoról és rendszeréről, őt egy ügyetlen idiótának beállítva, „aki híján volt mindenféle hadvezéri kvalitásnak”, támogatóit pedig rosszindalatú talpnyalóknak. Például már a bevezetőben megtudjuk, hogy Franco szeretett sokat beszélni, és a barátai nem tudták leállítani, sőt később „már nem is merték”. Aztán persze elmondják azt is, hogy a családi asztalnál sógora, a jó náci összeköttetésekkel bíró, és a világháború első felében ezért miniszterelnöki tisztséget betöltő Serrano Suñer pontosan ezt tette… Ahogy a készítők szerint Franco azért is maradt ki a világháborúból, mert sógora csalta Franco feleségének húgát, ezért leváltották.

Objektivitást persze nehéz is lenne várni a német köztévétől, amely mintegy reflexszerűen a németekre vállalja Franco minden valós és állítólagos bűnét. Az ember azt hinné, hogy egy ilyen „balos elveszett ügy” (Lost Cause) esetén legalább ellenségeit, a kommunistákat és elvtársaikat feldőcsítik, de itt is csalatkozni kell. A kommunisták részvételét a polgárháborúban mindössze egyetlen félmondatban lerendezik, igyekezve olyan képet festve, mintha Franco ellenségei mind tisztaszívű liberálisok lettek volna.

Ha valaki ebből a sorozatból szeretne többet megtudni a témáról, inkább ne tegye, mert csak csúsztatások és féligazságok garmadájával találja magát szembe, olyan totálisan érdektelen beszúrásokkal, mint a katolikus egyház állítólagos csecsemőrablásai Franco idején. Ami igazán kár, hiszen a téma egyik legjobb szakértőjét, Antony Beevort is többször megszólaltatják (sajnos a többiek mind spanyol és angolszász szélsőbaloldaliak, köztük a közismerten a kommunistákkal szimpatizáló Paul Preston).

Az adáshoz jó szórakozást kívánunk!

A közelharc-jelenetekkel, látványos pirotechnikai és különleges effektekkel teletűzdelt akciófilm nem kifejezetten az a műfaj, amely pl. itt Közép-Európában elfogadottnak számít a nemzeti függetlenségi harc hős mártírjainak ábrázolásakor. Elvégre ebben az esetben a téma komolysága megköveteli, hogy a sekélyes, hatásvadász, esetleg a komolytalanságig irreális és frivol ábrázolásmódtól szigorúan tartózkodni kell, nemde? Nos, a délkelet-indiai Haidarábádban például biztosan nem így gondolkodnak. Ebben a pezsgő életű metropoliszban, melyről igazság szerint eddig mi speciel nem is hallottunk, országszerte ismert, és termékeit telugu nyelven forgalmazó filmipari szektor virágzik, mégpedig annyira, hogy meg is különböztetik a Mumbai városával és a hindi nyelvvel azonosított, bizonyára sokkal ismertebb Bollywoodtól.

Sőt, a közelmúltban a valaha készült legnagyobb költségvetésű indiai filmmel rukkolt elő, igencsak bombasztikus módon mutatva be kettőt a brit kolonializmus elleni harc XX. századi jeles helyi figurái közül: Alluri Sitarama Raju és Komaram Bheem. Ha a kedves közönségünk sosem hallott még róluk és tetteikről, és éppenséggel Tollywood is ismeretlen számukra, azon cseppet sem lepődünk meg, és természetesen nem is fogjuk senkinek a fejére olvasni. Elvégre, ahogy arra fentebb utaltunk, mi is ebben a csónakban evezünk. Másrészt e két férfi valóságos története nyilvánvalóan minimális relevanciával bírt a film készítői számára – többek között erről is bővebben beszélünk podcastunk mai adásában, melynek témája tehát az RRR.

Az elég furcsa cím jelentése, rendhagyó módon közönségszavazás eredményeképpen – nyelv szerint eltérő, de a készítők által egyaránt jóváhagyott értelmezés szerint - Rage, War, Blood illetve Rise, Roar, Revolt (mi ez utóbbival találkoztunk, mivel hindiül néztük). Akármelyik értelmezést is vesszük alapul, a laikusnak nem sok kétsége maradhat ezek után a felől, hogy bizony egy akcióban, vérontásban igen gazdag alkotással van dolga. De félreértés ne essék, az itt leírtaktól függetlenül végig az volt a benyomásunk, hogy a mű hazafias üzenete őszinte, komolynak szánt, és, amennyire meg tudtuk ítélni, hatásos; a hasonló céllal készült közép/kelet-európai filmektől ráadásul hangulatában teljesen (és előnyére válóan) különbözik. Még a benne megjelenő antikolonialista ábrázolásmód sem tűnt annyira szájbarágósnak és agyzsibbasztónak, mint amit a netflixes-diznis világban megszokhattunk, bár tény, hogy maximálisan elfogult. De kulturálisan ennél is szokatlanabb, hogy a történet alapja egy elképzelt férfibarátság a két forradalmár között, akik egyébként a valóságban sosem találkoztak.

A többi dolgot, amit szerintünk érdemes tudni erről az általunk is ajánlott alkotásról, természetesen elmondjuk az adásban, amihez jó szórakozást kívánunk.

A római történelem legnagyobb érdeklődésre számot tartó és legnépszerűbb korszaka a Köztársaság válságának időszaka, amikor olyan nagy személyek küzdöttek a hatalomért, mint Caesar, Pompeius, Brutus, Augustus és Marcus Antonius. A szentimentálisabbak Kleopátra különböző szerelmi afférjait is felidézhetik a kor hallatán. Mindezt mutatja be fiktív elemekkel vegyítve, „alulnézetből” az HBO Róma című sorozata, amelynek két évada 2005-2007 között jelent meg. Erről a sorozatról és a korszakról szól podcastunk aktuális adása.

A Római Köztársaság válsága bőséges anyaggal szolgáltat a szórakoztatóipar számára, Spartacus felkelésétől kezdve Marius és Sulla harcán át egészen a két triumvirátusig és az Augustus vezette principatus megszületéséig. A Róma sorozat Caesar galliai hadjáratának végén, az alesiai győzelem után veszi fel a fonalat és egészen addig tart, míg Augustus Róma megkérdőjelezhetetlen urává válik, puha egyeduralmával véget vetve az addigi belharcoknak és káosznak.

A két főszereplő valós neveket visel: Titus Pullo és Lucius Vorenus Caesar gall hadjáratáról szóló visszaemlékezéséből maradt ránk, mint két barát, akik kockáztatták életüket egymásért egy csata során. A sorozatban Vorenus a légió centuriója, míg Pullo egyszerű legionárius. Nem is lehetnének különbözőbb személyiségek: míg Vorenus egy konzervatív, marcona, ízig-vérig katona, akit odahaza család vár, addig Pullo egy szabados (felszabadított rabszolga fia), aki fegyelmezetlen, az ital, nők és szerencsejáték bolondítja állandóan.

A sorozat két évadában ők keverednek mindenféle kalandokba, és közben a kor politikai viszonyai mellett betekintést nyerhetünk a mindennapi életbe, vallásba, orvoslásba és még sok minden másba. Mellettük sok egyéb karakter is feltűnik, akik maguk is élőnek hatnak, például Timon, a zsidó lovász a római arisztokrácia kutyájából válik elkötelezett cionistává.

Kisebb pontatlanságai ellenére a mai napig ez a legtörténelemhűbb római kori médiatermék, amely elkészült, leszámítva persze az alkotói szabadság által érintett részeket. A sorozat maga úttörőnek volt mondható, hiszen ez volt az első „kardozós-szandálos-baszós” sorozat, amely megjelent, messze a Trónok harca sikere előtt. Ironikus módon ez az oka befejezetlenségének is: a költségeket túl magasnak találta az HBO, a díszlet pedig később leégett, végleg megpecsételve sorsát.

A két elkészült évad azonban bőven kárpótol minket ezért, a mindennapi élet nehézségei, a politikai cselszövés, szerelmi afférok igazán érdekes egyveleget alkotó történetté válnak, amelyet briliáns módon vezetnek a készítők. Látszólag jelentéktelen eseményeknek is lehet kihatása a „történelemre”. Mindezek alapján nemcsak a korszak iránt érdeklődőnek tudjuk bátran ajánlani, de azoknak is, akik szeretik az izgalmas történeteket.

Különösebb hadművészeti ismeretek nélkül is könnyen belátható bárki számára, hogy az ellenséges túlerő szorításában, de ennek ellenére rendezetten, ütemezve végrehajtott visszavonulás az egyik legnehezebb feladat, amit egy katonai alakulat megkaphat – főleg akkor, ha az időjárási és terepviszonyok lényegében az elképzelhető legrosszabbak, és első lépésként bekerítésből kell kitörni. Ilyen rendkívüli kihívás elé néztek a koreai háborúban, a Csoszin-víztározónál vívott csata utolsó szakaszában az amerikai ENSZ-csapatok – az 1. tengerészgyalogos hadosztály, illetve a szárazföldi hadsereg kisebb csatolt egységei – 1950 decemberében.

Hatalmas erőfeszítésük, a fegyvernem évszázadok óta ápolt étoszának megfelelően, sikerrel járt, de ez sem változtathatott a kínos tényen, hogy ezzel egy dicstelen, illúzióromboló és általános visszavonulásban vettek részt, ami speciel Hungnam kikötőjében több mint 100 ezer ENSZ-katona evakuációjával ért véget. Természetesen mindez csak erősítette a koreai háború otthon elfeledett mivoltát a későbbiekben. A szellemes hadosztályparancsnokban mindenesetre – várható módon – akadt annyi büszkeség, hogy elutasítsa a „visszavonulás” szó használatát. 

A csapatait váratlanul visszaszorító, és Korea földjére elvileg önként érkezett kínai alakulatok harcát mutatja be a The Battle at Lake Changjin c monumentális, és természetesen erősen propagandisztikus töltetű kínai film, mellyel podcastunk 72. adásában foglalkoztunk. A kezdettől fogva tervbe vett folytatást már a film végén megelőlegezték Water Gate Bridge címmel, mi pedig ígéretet tettünk, hogy azt is górcső alá vesszük majd. És ami késik, nem múlik - ma eljött a törlesztés ideje.

A cím mellett, mely végülis csak mint a fantáziátlan megnevezésű The Battle at Lake Changjin II alcímeként szerepelt a nemzetközi forgalmazásban, aligha mehetünk el szó nélkül. Akármilyen nyakatekert logika is vezette a készítőket, azt megállapíthatjuk, hogy az átlagos nyugati, különösen amerikai néző számára sokkal félrevezetőbb címet aligha találhattak volna. Pusztán földrajzi szempontból azonban találó a név, amellett, hogy valamennyire költői is. A Csoszin/Csangdzsin-tóból a víz négy grandiózus csővezetéken távozott a völgyben létesített erőműhöz; felettük a Hungnamba vezető út a hegyoldalba vágott vasbeton hídon vezetett át.

Ennél sokkal egzotikusabb terepet egy elkeseredett katonai összecsapáshoz bajos lenne találni, különösen a jéghideg télen. Ezen a ponton a spoiler alert már okafogyott, úgyhogy nyugodtan megjegyezhetjük: a szívós kínaiak itt tettek több, de végső soron sikertelen kísérletet az amerikaiak rendelkezésére álló egyetlen visszavonulási útvonal elvágására, azaz a híd végleges lerombolására. (A témával foglalkozó tengerentúli történészek Funchilin Pass néven emlegetik a helyet.) 

Akármilyen kompromisszumok is köttettek a háttérben, a fent említett okokból bátor lépésnek nevezhetjük a történtek megfilmesítését kínai részről (persze amerikai részről, más okokból ugyan, de még inkább az lenne), főleg annak ismeretében, hogy - s erre az adásban nyilván részletesebben is kitérünk - az első részhez képest sokkal kevésbé érhető tetten a maoista világnézeti üzenet. A további meglátásokat természetesen az adásban fejtjük ki, amihez jó szórakozást kívánunk! 

A február végén kezdődött orosz-ukrán háború a tágabb közbeszédbe is beemelte Ukrajna történelmi létezésének kérdését, ahol a fő kérdéssé az vált, történelmileg létezik-e ukrán nép. Felismerve ezt a trendet, mi is bemutatunk két olyan filmet, amely pro és kontra érvel a témában. Ez a KatPol Kávéház 74. adásának a témája, a két bemutatott film pedig az 1999-es lengyel Tűzzel-vassal (Ogniem i Mieczem) és a 2009-es orosz Taras Bulba. Mindkettő a 17. században játszódik, de csak az első közelebbi kontextusa ismert: a lengyel özönvíz időszaka, amikor a nemesi köztársaság súlyos sérülést szerzett a Hmelnickij-féle kozákfelkelés és az ennek kapcsán történő külső beavatkozás miatt (amiben egyébként II. Rákóczi György erdélyi fejedelem is részt vett).

Mindkét film 19. századi szépirodalmi műveken alapul: az egyiknek Henryk Sienkiewicz trilógiájának nyitóregénye, míg a másiknak Gogol kisregénye szolgáltatta az alapját. A Taras Bulba egyébként igen népszerű téma volt korábban is, nyugati adaptációk sokasága is készült belőle, a legismertebb talán az 1962-es hollywoodi feldolgozás Tony Curtis főszereplésével. Már a két szerző eltérő nemzetisége is arra utal, hogy egészen más a hozzáállásuk a kozák néphez és annak történelemben betöltött szerepéhez.

Amit objektívan megjegyezhetünk erről, hogy a kozákok Ukrajna (szó szerint „határvidék”) területén alakultak meg a 14. század végén, akik könnyűlovas harcmodorral foglalkoztak és önkormányzó katonai közösségeket alapítottak, a legismertebb közülük a zaporizzsjai kozákok által létrehozott Szics volt (idehaza a hajdúkhoz lehet leginkább hasonlítani őket). A kozákság igen változatos társadalmi és etnikai csoportokból került ki, egyfajta felvett identitás volt. A lengyelekkel a nagy helyi földbirtokosok (mágnások) túlkapásai, jogcsorbításai fordították szembe őket, és a háború végére orosz protektorátussá váltak. Az oroszok sem voltak sokkal megértőbbek a kozákokkal, akik a nagy északi háború idején és más esetekben is fellázadtak, míg végül II. Katalin cárnő áttelepítette őket, megszüntetve a Szicset. Az orosz kozákok egészen a bolsevik polgárháborús győzelemig a cári rendszer és a fehérek leghűségesebb támaszai voltak, ám ezután felszámolták őket.

A két film egészen ábrázolása a kozákok kapcsán sok mindenben megegyezik. Mindkettő fékevesztett, brutális népeknek mutatja be őket, akiknek az egyszerűségében, közvetlenségében azonban mégiscsak van valami szeretnivaló. Pontosan azonban forrófejűségük és makacsságuk az, amely szembeállítja őket a lengyelekkel és felkelésre ösztönzi őket. A Taras Bulba kezdettől hangsúlyozza, hogy a kozákok mind oroszok (egy komikusan elnyúlt jelenetben a kozákvezérek mind szerelmet is vallanak az orosz anyaföldnek, mielőtt hősiesen elesnek a túlerő elleni csatában), míg a Tűzzel-vassal egyáltalán nem tartalmaz ilyen felhangokat velük kapcsolatban. Sőt, míg az eredeti regény ukránellenesnek tartják, a film kifejezett dicséretben részesült ukrán részről. A Taras Bulba ezen túlmenően erősen lengyelellenes és antiszemita üzeneteket is megfogalmaz, ami kritikákra adott okot.

A kozákok életét és harcmodorát azonban mindkét film hűen mutatja be, függetlenül az esetleges ideológiai felhangoktól. Így akit érdekel ez az időszak, a kozákság élete és küzdelme a jogaiért, bátran hallgasson bele az adásba, illetve nézze meg az említett filmeket.

Az adáshoz jó szórakozást kívánunk!

Akár a 2004-14 közötti ukrajnai események is ihlethették a norvég Okkupert című politikai thriller sorozat alapötletét, mely a skandináv ország orosz megszállásának kitalált történetét meséli el, nagyon is valóságos kérdéseket boncolgatva. A 2015-ös, három évados, összesen 24 részes és 11 millió USD összeköltségvetésű sorozat, s így a legdrágább ilyen jellegű helyi kultúrtermék, mely a nézők mellett a kritikusok elismerését is elnyerte.

Ami nem csoda, hiszen az energiaforrások körül bonyolódó eseményszál több szempontból is formabontó. A Jo Nesbø rendező koncepcióján nyugvó, nemzetközi stáb és színészgárda által készített sorozat ugyanis úgy mutatja be a hibrid hadviselés gyakorlatát, hogy közben nagyon is létező geopolitikai konfliktusokat feszeget, nem finomkodik átlépni a politikai korrektség határait és sikeresen elkerüli, hogy közhelyes legyen. Olyannyira, hogy a sorozatban megformált karakterek nem válnak sem a jó-rossz, sem a barát-ellenség klisék rabjaivá, valamint számos alkalommal olyan karakterfejlődést is láthatunk, mely a műfajban párját ritkítja. Nem beszélve azokról a nemzeti, vagy éppen szervezeti kultúrákat is érintő témákat, melyek rendkívül plasztikusan kerülnek ábrázolásra, tovább bonyolítva az események láncolatát.

A fő cselekményszál természetesen a politikai mozgatórugók, intrikák, dezinformáció és hatalmi játékok körül játszódik, de emellett kiemelet szerepet kapnak azok az átlagemberek is, akik akár norvég, akár orosz oldalról elszenvedői, vagy éppen haszonélvezői a szemünk előtt kibontakozó drámának. Jesper Berg miniszerelnök, akit Henrik Mestad alakít, skandináv, idealista zöld politikusként kerül az ország vezetői székébe, ahonnan kitérőkkel, üldözéssel, emigrációba kényszerüléssel és sok-sok konspirációval a háta mögött, a sorozat végére, az agresszorokkal folytatott küzdelmei hatására, dörzsölt stratégaként távozik.

Bámulatos karakterfejlődés, csakúgy, mint a konfliktusban az orosz felet képviselő Ingeborga Dapkūnaitė litván színésznőé, aki szinte végig befolyásos nagykövetként igazi nagypályás játékos, ám az események sodrása – és a szabad nyugati életformához való kötődése miatti kompromitálódása – lassan parkolópályára kényszerítik.

Életutak, melyek akár egymás ellentéteként is értelmezhetők.

Ugyanolyan ellentétekként, mint ami a norvég nép ellenállási mozgalma, a Fritt Norge és az orosz megszállók között alakul ki. Valódi dráma ez, melyben gyakran nem mindenki az, mint aminek elsőre látszik. Fedésben dolgozó ellenállók, norvégok, akik a megszállásból gazdagodnak, és igazságkereső aktivisták, újságírók vagy éppen jogászok, akik komoly áldozatokat hoznak céljaik elérése érdekében.

Mondhatni, hogy igazi húsdaráló sorozat, melyben az emberi élet értéke esetleges, így alig fél tucat szereplő éli meg a konfliktus végét.

Különösen az ukrán események tükrében hátborzongató a sorozat, melyet eddig több, mint két tucat országban mutattak be, Magyarországon pedig a Netflixen érhető el.

A felvétel még az orosz-ukrán háború kitörése előtt készült.

Frank Herbert 1965-ben kiadott Dűne című regénye a science fiction egyik nagy klasszikusa, és a műfajra legnagyobb hatással bíró művek egyike. A regényhez öt folytatás, hat előzmény készült (melyeket az író fia és egy közeli munkatársa írtak), valamint a kiterjesztett Dűne-univerzum is létrejött, amely további könyvekből, enciklopédiákból, képregényekből, videójátékokból, sorozatokból és filmekből áll. A Dűne univerzuma még a sci-fi területén járatlanoknak is ismerős lehet, olyan művekre gyakorolt hatást, mint például a Star Wars, és olyan, mai napi élő koncepciókat helyezett le, mint például az űrfeudalizmus.

A filmes feldolgozások szolgáltatják a KatPol Kávéház 70. adásának témáját, amelyen Rammjäger83 és Enz vettek részt. A Jodorowsky-féle korai feldolgozáskoncepció, az 1984-es David Lynch-féle – meglehetősen megosztó – adaptáció, a Sci-Fi Channel 2000-res minisorozata, illetve a legújabb átültetési kísérlet, Denis Villeneuve 2021-es Dűnéje mind előkerülnek az adásban.

A Dűne nagy erősségét – szemben mondjuk a 49. adásban kitárgyalt Legend of the Galactic Heroes-zal – nem a karakterek adják, bár a későbbi művekben kétségkívül itt is előrelépés történt. Azonban a minden jó tulajdonságot megtestesítő Atreidesek és a mérhetetlenül, rajzfilmszerűen gonosz Harkonnenek harca, valamint a cselszövő császár aligha tekinthető különösen érdekes felállásnak. Ami igazán emlékezetessé tette a Dűnét, az, hogy ez volt az első olyan sci-fi mű, ami hihetetlenül részletesen kidolgozott, egyedi univerzumot teremtett. A nagy házak, a Bene Gesserit, a Dűne sivatagos bolygója, a homokférgek és a fűszer, a fremenek, mind-mind ikonikussá váltak.

Az adásban két adaptációval foglalkoztunk részletesebben: az 1984-es és a 2021-es filmekkel. Az előbbi sajátos vizuális megoldásaival, furcsa történetvezetési megoldásaival és a történetmesélés hektikus tempójával igen megosztó alkotás lett. Az eredeti regény egy többszáz oldalas alkotás, így talán nem is túl egyszerű azt egyetlen filmben megjeleníteni. Ezzel szemben a tavalyi film azzal a – kockázatosabb – megoldással élt, hogy kettéválasztja a könyv történéseit, és két részben mutatja be azt.

Elmondható, hogy nekünk mindkét alkotás tetszett a maga nemében. Lynch LSD-parádéra hajazó, pszichedelikus élményt nyújtó vizuális képei álomszerű látványt nyújtanak, habár persze nehéz elmenni a regényhez képest is túltolt Harkonnen-gonoszságon, és az olyan casting-megoldásokon, mint Sting szerepeltetése. Az adás apropóját az újabb film szolgáltatta azonban, amellyel szinte maradéktalanul elégedettek voltunk.

Sokat szidjuk a kreatívan sterillé vált, kizárólag a politikai agendákat kiszolgáló nyugati szórakoztatóipart, de itt nyoma sincs ezeknek. Mind vizuális, mind dizájnmegoldásban remek munka született, egy-két kivétellel (Chani khmmm) a színészek is jó választásnak bizonyultak. Ráadásul nyoma sem volt a filmben azoknak a túltolt progresszív toposzoknak, amelyek olyannyira nézhetetlenné teszik a modern alkotásokat. Csak remélni tudjuk, hogy a 2. rész méltó befejezést ad az elkezdett eposzi munkának, amelynek hasonló sikere esetén egy időtlen klasszikus régóta nem látott születését láthatnánk Hollywoodban.